A jobboldali sajtó nem most omlott össze, hanem 2018-ban

Avagy „nekünk nincsenek lapjaink”

Bár az energetikai, biztonságpolitikai és ökológiai válságok közelgő konvergenciája miatt könnyű lenne elsiklani efölött, a magyar nyilvánosság villámgyors szerkezetváltozáson megy keresztül a szemünk láttára. Sorra szűnnek meg vagy alakulnak át azok a sajtóorgánumok, amelyeket a Nemzeti Együttműködés Rendszere az elmúlt évtizedekben épített fel.

Ugyanakkor a történeti kauzalitás sekélyes felfogására vallna, ha azt állítanánk, hogy mindez pusztán a 2026. áprilisi választások következménye. A most zajló folyamatok okszövedéke legalább 2018-ig vezethető vissza. A jobboldali média összeomlása valójában akkor történt. Talán még emlékeznek rá:

ezt az összeomlást hívták KESMÁ-nak.

A KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) létrehozása elhibázott válasz volt egy valós problémára, a magyar médiaviszonyok 1940-es évek óta fennálló stratégiai aszimmetriájára, amelyet a médiahatalom zömmel liberális birtokosai hosszú ideig a „negyedik hatalmi ág” és a sajtószabadság jelszavaival igyekeztek igazolni.

A jobboldal már ekkor felmérte, hogy csak politikai beavatkozással hozhatja egyensúlyba a magyar médiaviszonyokat. Ezért két célt tűzött maga elé: egyrészt a nemzeti tulajdonban lévő sajtóorgánumok arányának növelését, másrészt egy jobboldali ellenhatalom kiépítését.

Harc a médiahegemónia ellen

Az ezredfordulón Orbán Viktor miniszterelnök egyik főtanácsadója, a sajtóviszonyokat jól ismerő Elek István az eszmék és lojalitások piacáról (!) értekezve úgy foglalta össze a polgári jobboldal médiapolitikájának célját, hogy

„az új kormánynak a közjó érdekében sokkal kezdeményezőbb és tevékenyebb szerepet kell játszania az eszmék, (…) a lojalitások piacán. Mégpedig nemcsak a kínálat, hanem a kereslet alakításával is.”

Az állami beavatkozás jobboldali szempontból elkerülhetetlennek tűnt, hiszen a jobboldali berkekben széles körben elterjedt meggyőződés szerint, ha az alkotmány által elvileg védelmezett demokratikus nyilvánosság strukturális feltételei nem adottak, akkor az alkotmány szellemében politikai eszközökkel kell pluralizálni a sajtóviszonyokat és biztosítani a demokratikus közvélemény kialakulásához szükséges szabad tájékoztatás feltételeit. A kilencvenes években alkotmánybírósági határozat (30/1992) mondta ki, hogy a sajtószabadságot nem csupán passzív módon kell tiszteletben tartani (például az állami cenzúrától való tartózkodással), hanem aktívan biztosítania kell. Magyarán szólva:

az állam feladata megakadályozni, hogy sajtószabadság sérelmére bármiféle médiahegemónia épüljön ki.

Ebből a követelményből indult ki Pokol Béla is a kilencvenes évek derekán kiadott Médiahatalom című könyvében, amely már egyenesen azt mondta ki, hogy a negyedik hatalmi ágként megszerveződő médiahegemónia a politikai akaratképzés eszközeit monopolizálva szükségképpen aláássa a hatalommegosztás alkotmányos alapokon nyugvó rendszerét. Vagyis:

ha létezik egy „negyedik hatalmi ág”, akkor nyugodtan el is felejthetjük az első hármat, hiszen a médiahegemónia óhatatlanul kiüresíti a hatalommegosztás klasszikus modelljét.

Következésképpen a magyar állam vagy letöri a posztkommunista médiahegemóniát és ezzel biztosítja a szabad véleménynyilvánítás illetve a demokratikus akaratképzés strukturális feltételeit vagy nem komoly állam.

Az új évezred első pillérei — (EPA Photo/Jana Misauerova — Wikimedia Commons)

A Fidesz 1998-ban elfogadott kormányprogramja is ilyen megfontolások mentén vállalta fel a médiahegemónia elleni harcot:

„Az állampolgárok gondolkodására és életére gyakorolt rendkívüli befolyása miatt a Kormány alapvetőnek tartja a média függetlenségének megőrzését, és intézkedéseivel a kommunikációs jogok kiegyensúlyozott rendszerének megteremtésére törekszik. A Kormány lépései arra irányulnak, hogy a sajtó politikától és gazdasági érdekcsoportoktól való függetlenségét garantálja, és ezáltal megakadályozza, hogy az állampolgárok hiteles tájékoztatáshoz való joga veszélybe kerüljön. A Kormány az Országgyűlés elé új sajtótörvényt terjeszt, amelynek legfontosabb feladata, hogy megteremtse a szerkesztői függetlenség feltételeit, valamint megakadályozza a véleménymonopólium kialakulásához vezető tőkekoncentrációt.”

Az új évezred jelszavával fellépő kormányprogram által előirányzott médiapolitika hamarosan „az új évezred hetilapjaként” hirdetett Heti Válaszban öltött testet, csakhogy a médiaegyensúly megteremtését célzó állami támogatás rövid kétéves időszaka nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, a szociálliberális-posztkommunista kormányok pedig a médiapolitika terén is a status quo ante álláspontját képviselték a sajtószabadság elvét ismét a médiahegemónia szolgálatába állítva.

A balliberális sajtóorgánumok ebben az érában nem csak szélesebben fedték le a sajtópiaci pozíciókat mint a jobboldaliak, hanem hozzávetőleg kétszer akkora olvasótábort tudhattak magukénak, mint a jobboldali lapok.

Egy letűnt világ mementói — a Heti Válasz címlapjai

A kétezres években az internetes médiumok megerősödése ugyan bizonyos mértékben hozzájárult a médiaviszonyok strukturális differenciálódásához, a jobboldal nem tudott versenyezni a Index és az Origo sikerével. Az évtized vége felé alulról építkező jobboldali blogszféra végezte el azt a munkát, amire a tudatos médiapolitika nem volt képes. A magyar médiatörténet egyik gyakran figyelmen kívül hagyott epizódja, hogy a 2010 utáni államosított jobboldalon mindenekelőtt ezt a közeget szippantotta fel az államigazgatás és a kormányzati agytrösztök világa, miközben a nyomtatott sajtóban nem történt áttörés, csupán a példányszámok csökkenése jelezte, hogy telik-múlik az idő. Vagyis a jobboldali véleményformálókból hivatalnokok, elemzők és táskahordozók lettek, az újságírók pedig a régi ellenszélben próbáltak talpon maradni.

A jobboldal államosítása és az összeomlás

Az állam meghódítását és a kormányzati cselekvőképesség növelését előtérbe helyező második Orbán-kormány joggal érezhette úgy, hogy a politikai akadályok elhárultak a médiaegyensúly megteremtése most már pusztán akarat kérdése. Így hát az új korszak médiapolitikája szabályozással, átszervezésekkel, a tulajdonosi viszonyok megváltoztatásával és az állami hirdetések tudatos elosztásával próbálta elérni azt, amiben látszólag csupán a 2002-es választási vereség akadályozta meg.

Az államosított jobboldal a közvetlen politikai cselekvésre helyezte a hangsúlyt, ezért átrendezésre váró szobaként tekintett a sajtóra. Nem látta be, hogy olyan összetett metapolitikai feladattal áll szemben, amely túlmutat a sajtópiaci, elosztási vagy szabályozási kérdéseken, és elsősorban a magyar társadalom életformáját-mentalitását érinti. A nyomtatott lapok csökkenő eladási számai mögött legkevésbé az online média megjelenése áll, sokkal inkább a közösségi terek kiürülése és az olvasási szokások megváltozása. A nyomtatott lapok működtetői

elfelejtették, hogy nem vevőkkel állnak szemben, hanem olvasókkal, akiknek az olvasást valamilyen formában integrálniuk kell a hétköznapi életükbe.

Ez lett volna az igazi társadalompolitikai-metapolitikai kihívás: megteremteni és megvédeni azokat a közegeket, ahol az olvasás az élet természetes szövetébe ágyazódhat. Ehelyett mindenki gondolkodás nélkül elfogadta azt a hamis mítoszt, hogy „a nyomtatott sajtó halálra van ítélve”. Valójában a lapok és olvasóik is attól a válságtól szenvednek, amely különválasztja az életformát a szellemi tartalomtól. Ez ellen pedig nem elég a nyomtatott lapok hasábjain küzdeni: ki kell lépni a valós térbe, segíteni kell az olvasónak, hogy a saját életvilágában helyet szoríthasson az olvasásnak.

További fontos szempont, hogy olyan szövegeket kell írni, amelyek esetleges hiányosságaik ellenére emberi fogyasztásra alkalmasak. Sajtóstratégiáink azt képzelték, hogy ha — insallah — többet lőnek, akkor több lesz a találat, ami alapvető tévedés, ugyanis időnként célozni sem árt. A mennyiségi szempont egyoldalú érvényesítése csüggesztően hatott az olvasókra. Igaz, hogy az egyes online hírportálok jelentősen növelni tudták a forgalmukat, éppen azok a lapok váltak sikeressé, amelyek legkevésbé engedtek az egyenirányított üzeneteknek és önálló szerkesztői szempontokat érvényesítettek. Ezzel együtt elmondható, hogy a jobboldali média belső működésével foglalkozó elemzések abszurd mértékben eltúlozzák az állami politika szerepét a jobboldali sajtó szervezeti kultúrájának lezüllesztésében. A valóság ezzel szemben az, hogy a sajtódémon a szerkesztőségeken belül fejtette ki áldatlan tevékenységét. A kattintásvadász címek, a mennyiségi szempontok erőltetése, a szerkesztőség műhely- és iskolajellegének elhanyagolása miatt a jobboldali sajtó drámai módon lealjasult. Ez pedig nem az állami médiapolitika, hanem az egyes szerkesztőségek és újságírók felelőssége.

A jobboldali sajtó tönkretételéért viselt politikai felelősség ahhoz a pürrhoszi győzelemhez kapcsolódik, amelyet a jobboldali sajtó a KESMA létrehozása után ünnepelhetett. Vereséggel felérő győzelem volt ez, mert a költséghatékonyabb működés illetve a nagyobb forgalom elérése érdekében felszámolták a jobboldali médiatér belső tagoltságát és az egyes szerkesztőségek műhely-jellegét.

A jobboldali sajtó összeomlásának éve

Ha ebben a helyzetértékelésben bárki kételkedne, nézzük a szikár tényeket: 2018 őszén létrejött egy alapítvány, amely váratlanul több száz orgánumot kapott ajándékba különböző tulajdonosoktól. Az tulajdonosok ingyen felajánlották médiaérdekeltségeiket. Hogy nagylelkű gesztusukat milyen telefonbeszélgetések előzték meg, abba jobb nem belegondolni.

A KESMA megalapítói erről meglehetősen szemérmes hangnemben nyilatkoztak:

„A Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány („Alapítvány”) ez év őszén többek között azzal a céllal kezdte meg működését, hogy a magyar írott sajtó-kultúra fennmaradását segítse. Meggyőződésünk szerint ez egyszerre szolgálja az olvasók érdekeit és a polgári értékrend képviseletét. Az Alapítvány építő munkájához sokan jelezték csatlakozási szándékukat. Az elmúlt időszakban beérkezett felajánlásokat, az Alapítvány Kuratóriuma tisztelettel elfogadta, mivel azokat az Alapítvány Alapító Okiratában foglalt célkitűzésekkel összhangban állónak találta.”

Ez a tisztelettel elfogadott portfólió lett a jobboldali sajtó veszte. Nem 2026-ban, hanem 2018-ban.

Mert ez volt az a pont, amikor a jobboldali sajtó összeomlott.

A centralizációt továbbra is a médiahegemónia megtörésével indokolták, felelevenítve azt a régi érvelést, amely szerint az államnak kötelessége biztosítani a demokratikus nyilvánosság strukturális feltételeit. Éppen erre hivatkozva nyilvánították „nemzetstratégiai jelentőségűvé” azt a műveletet, amely egyetlen szellemi kolhozba, egy hatalmas termelőszövetkezetbe kényszerítette a jobboldali szerkesztőségeket. A jobboldal médiatechnokratái így látták megvalósíthatónak azt a régi célt, hogy a jobboldalnak legyen versenyképes médiája. Csakhogy a KESMA stratégiája alapvetően hibás volt. Nem csak logikai értelemben, amennyiben a médiaegyensúly politikájának épp a médiapiaci tőkekoncentrációval szemben kellett volna fellépnie, hanem azért is, mert a jobboldali médiatérben éppen a kis műhelyeket, a mozgékony, öntevékeny csoportokat kellett volna támogatni. Mezőgazdasági hasonlattal élve, az extenzív gazdálkodás helyett az intenzívet kellett volna előnyben részesíteni. Ehelyett a jobboldal egy hatalmas termelőszövetkezetet hozott létre azzal a felkiáltással, hogy „egy a tábor” és „szélesen megyünk”. E fennkölt jelszavak a sajtóéletben finoman szólva is kedvezőtlen módon jutottak érvényre.

Miután a jobboldali sajtó lényegében megszűnt, néhány évig a Mandiner hetilap biztosított teret a polgári illúziók utóvirágzásának. A 2019. őszén alapított és 2026. nyarán megszűnt projekt bizonyos tekintetben a kétezres évek elején megtorpant jobboldali sajtóoffenzíva folytatására vállalkozott (öntudatlanul is ezt fejezte ki a „nekünk vannak lapjaink”-szlogen) és egészen a kiválásig igyekezett belülről meghaladni a KESMA-fedőnevű összeomlást. Néhány szerkesztő heroikus küzdelmének és háttérmunkájának köszönhetően néha, egy-egy pillanatra azt hihette az ember, hogy van jobboldali sajtó Magyarországon. De ezt a benyomást afféle szellemi partizánakcióknak köszönhettük. Szabotázsműveleteknek, amelyeket az általános lealjasodással szemben hajtott végre egy-egy magányos elkövető.

Nekünk vannak lapjaink…

De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy milyen tevékenységet fejtettek ki ugyanezeken a hasábokon az újburzsoázia lelkes palásthordozói, azok a szellemi kútmérgezők, akik szakmányban készítettek szellemesnek szánt interjúkat a mesterséges intelligenciával, újra és újra megbecstelenítve dialógus-alapú kultúránkat. A sajtódémon egyik fáradhatatlan ügynöke még attól sem riadt vissza, hogy az egyik nyomtatásban közölt írását a mesterséges intelligenciával generálja. Az ilyenek miatt érezzük azt, hogy minden látszat ellenére a jobboldalnak már egy ideje nincsenek igazi lapjai.

Elveszett illúziók

A jobboldal médiastratégiája nemrég egy másik fontos tekintetben is csődöt mondott. Bebizonyosodott, hogy a sajtó ügyében az ún. nemzeti tőkésosztályra nem lehet számítani. A 2026-os választást követően Navracsics Tibor és Ferencz Orsolya nyílt levélben kérte a nemzeti burzsoáziát, hogy mentse meg a jobboldali újságírók egzisztenciáját és az elmúlt 16 év gazdasági haszonélvezőjeként hozzon áldozatot egy minőségi jobboldali médiaportfólió finanszírozásával:

„úgy véljük, most kötelező segíteniük és mecénásként finanszírozniuk a konzervatív média működését. Arra kérjük hát a magyar nagytőke jobboldali értékeket fontosnak tartó képviselőit, hogy haladéktalanul kezdjenek hozzá egy minőségi jobboldali médiaportfólió finanszírozásához! Továbbá elvárjuk, hogy a média világában most állásukat vesztett szakemberek számára azonnal kínáljanak munkát, helyzetük megoldásában érdemben vállaljanak felelősséget!”

Bár a célját nem érhette el, mégis örömteli, hogy megszületett ez a szöveg, mert jelzi, hogy a gazdasági szereplők semmilyen körülmények között sem vonhatják ki magukat a közjó követelménye alól. Ez igaz, tehát hangoztatni kell. Csakhogy a politikai szerepvállalás minden esetben feltételezi az oikodeszpotész saját alapokon nyugvó hatalmát, vagy ha tetszik: autonómiáját. A nemzeti nagytőkések pedig, ahogyan az elmúlt időszakban láthattuk, egy kormányváltás esetén azonnal sírva fakadnak. A politikai meggyőződés ethosza és az autonómia nem igazán jellemzi őket, teljesen alkalmatlanok az önálló politikai kezdeményezésre.

Ez nem magyar specifikum és nem is újdonság. Marcel De Corte Az elitek válsága című esszéjében világosan leírja, hogy a plutokratikus elitek valódi öntudat, uralmi kultúra és önálló politikai ethosz híján sosem fordulnak szembe az államhatalommal. Mivel e plutokratikus klikkek hatalma kizárólag a pénzen alapul, ez is az egyetlen olyan dolog, amihez a nehéz időkben hűségesek maradnak. Páratlan aktualitása miatt érdemes hosszabban idézni De Corte gondolatmenetét:

„Ahelyett, hogy a vagyon gyökeret eresztene birtokosában, és elmélyítené őt a létezés szövetében, a szerencse pontosan olyan sekélyessé teszi őt, mint amilyen felszínes az a csodálat, amelyet másokban kelt. Emiatt – minden szóbeszéd dacára – a modern állam semmiféle ellenállásba nem ütközik a gazdagok részéről, hiszen azok az újraelosztással szemben egyetlen fegyverükre, a puszta vagyonukra támaszkodhatnak. (…) A plutokrácia – hiába bír kézzelfogható befolyással az államhatalom felett – csakis megalkuvások árán háríthatja el a »demokratikus irigységet«. Ahelyett, hogy konzervatív lenne – amivel oly gyakran vádolják –, a plutokrácia igen gyakran szövetkezik felforgató mozgalmakkal, ahogyan a parafadugó is együtt úszik a hullám tarajával. Befolyását általában csak ezen az áron képes érvényesíteni.”

Ha tehát valakinek illúziói lettek volna a nemzeti burzsoáziát illetően, most kijózanodhat. Az új jelszó az, hogy „nekünk nincsenek lapjaink”. Ha pedig a jobboldali sajtó összeomlása után a megújulás útjait keressük, akkor pontosan az ellenkezőjét kell tennünk annak, ami 2018-ban történt: kis műhelyeket kell létrehoznunk, mert ahogy Nicolás Gómez Dávila mondta: a kulturális háborúkat nem a reguláris erők nyerik meg, hanem a szabadcsapatok.

C.Á.

---